Gigantihal brutalitusz

 "Ma kell kifognia. - gondolta magában, miközben újra és újra megállapodott a tekintete a fenekező kapásjelző-ruhacsipeszén - Ez az utolsó, a legeslegutolsó lehetőség." Minden idegszála megfeszült. Érezte, hogy ez a nap más, mint a többi, s nem csak azért, mert utoljára ült ki ide, a tó mellé. Minden jel határozottan arra mutatott, hogy valami egészen különleges, valami rendkívüli fog következni, olyasmi, ami egy jó horgász egész pályafutását bearanyozza.

A csipesz mozdulatlanul csüngött a damilon. A tó felszíne egyenletes volt, csak a fölkelni készülő napot sejtető aranyszínű felhők tükröződtek vissza benne és a túlparti domb zöldje, meg a horgász- és vadászlakok. A néma csendet csak néha törte meg egy autó zaja, az etetőanyagok csobbanása, vagy a túlparti erdőben a vadak surranása. Egyébként minden feszülten hallgatott. Mintha az egész tó, az egész táj, a világ is készült volna valamire.

Egy pillanatra megpihent. Korán van még. Amit ő vár, az nem érkezik sietve. - suhant át az elméjén. A nádat nézte, a zöldes szárak között megbúvó, hatalmas varangyot, a zizegő szitakötőt és a víz felszínén szétfutó molnárkákat. Régi, jó ismerősök voltak. Több, mint hetven éve találkoztak itt a parton először. Gyerek volt még, tíz, vagy tizenkét éves, nem túl magas, de izmos, jókötésű, mezítlábas fiú. Ócska botja volt, orsó nélküli sneciző, úgy könyörögte ki valakitől a faluban. Kenyérgalacsint tűzött a horogra, várt, figyelt, s ha eltűnt az úszó rántott. Kis halakat fogott, fényes hátú, apró dévért, szégyenlős, gyönge kis vörösszárnyút, s alig-alig akadt közöttük, amit érdemes volt hazavinni a csepel bicikli kormányára akasztott pléhvödörben. De ha volt egy-két tenyérnyi köztük, az paprikás lisztben rántva mennyei lakoma volt.

 A fiúból idővel fiatal férfi lett, a bicikliből kismotor, a snecizőből előbb összerakható, orsós "Pajtás", majd valódi, teleszkópos, öntetetős, fenekező készség. Ahogy a felszerelése gyarapodott, úgy élesedett benne az ősi vadászösztön is. Idővel már a csipesz mozgásából következtetni tudott a hal szándékára, s pontosan érezte, mikor kell felállni, berántani, kivárni, s fárasztás közben már súlyról, játékról megismerte a hal fajtáját, még mielőtt megpillantotta volna a vizet hasító, izmos hátat.

Még feleséget is úgy választott magának, hogy a tóról ne kelljen elmaradnia. Vasárnap reggel, amikor a legtöbben legfeljebb a másik oldalukra fordultak ő már ott ült a könnyű, alumínium széken és várt. Várt, valamire, vagy inkább valakire. Rá, akiről igaz legendákat lehet mesélni, rá, aki bearanyozza öreg napjait, akinek a segítségével örökre beírja a nevét a horgásztörténelembe. S ő csak nem jött. Évek teltek, ő felnevelte a gyerekeit, eltemette az édesanyját, házat épített, nyugdíjba ment, de minden áldott vasárnap ott ült és várta, várta, várta az érkezését.

 A gondok persze egyre inkább szaporodtak. Egyre keservesebben ereszkedett le a töltés oldalán, egyre nehezebben emelte meg a kellékeket tartalmazó dobozkát, s nem egyszer előfordult, hogy görbe ujjai nem találták a horog végét az áldozatnak szánt csontkukaccal. Mégis, rendíthetetlen maradt. Egészen az múlt hétig. Betegségből lábadozott, a veséje kínozta, a lába is fájt, s valami furcsa gyengeség szállta meg.  "Abba kéne hagynod ezt a butaságot, Papa. - mondta a felesége gyengéden. - Még néhány hónap, s jön az első dédunokánk. Gondolom, szeretnél még játszani vele." Akkor ezek a mondatok borzasztóan fájtak, de hiába lázadt ellenük. A feleségének, mint már annyiszor, igaza volt, s közben arra is rájött, mégsem való, hogy annyit várt már a nagy találkozásra. Ultimátumot adott. Még egyszer, utoljára kimegy a tóra. Ha akkor nem, hát soha...

 A nap már átvilágított a túlparti domboldal erdein, s a levegő érezhetően melegebb lett egy kevéssel. Mélyet lélegzett. "Ideális". - nyugtázta magában, s a szeme ismét a csipeszen nyugodott. Igyekezett kizárni a tudatából mindent, ami a sárga kapásjezőn kívül létezett. "Már csak percek kérdése. Legfeljebb egy negyed óra, de inkább kevesebb, talán öt perc, vagy egy, esetleg csak pár másodperc, sőt egyetlen pillanat. "

 A csipesz aprót moccant, de ő megőrizte a hidegvérét. "Nem komoly. Talán csak nekiúszott valami a zsinórnak. Oldalra húzta. Az semmit nem jelent." Figyelte a csipeszt, s magában lejátszotta a jól ismert koreográfiát. A csipesz rándul, ő felpattan, beránt, s ha már érzi a súlyt lassan, megfontoltan közelebb hozza. Fáraszt, s közben segítségért kiált, öreg már, hogy maga fogja a merítőt. Bezzeg régen... Tíz, tizenöt kilós pontyot is kivett egymaga, mint egy bűvész, fél kézzel tartva a botot. Híres volt erről a mutatványról, csodálták. Ők nem ismerték a titkot, a nagy Találkozás misztériumát.

 A damil megemelkedett. A csipesz szinte szisszent, amikor a vízbecsúszott. Felugrott, s azonnal rántott. "Kifeszítette. Viszi" Az orsó megszűnt mozogni. "Elment?" Megpróbálta közelebb hozni magához, de nem érzett súlyt. "Talán leszakadt. Erősebb előke kellett volna."

 A következő másodpercben kis híján a vízbe zuhant. Valami vadul csévélte az orsóról a damilt. Amint visszanyerte az egyensúlyát húzni kezdte. Előbb kicsit oldalra, hogy lassabban fogyjon a zsinór, majd a másik irányba, hogy nehogy a nádba akadjon. Fárasztott. A súly a damil végén iszonyatosnak tűnt. A szíve hatalmasat dobbant. "Megérkezett."

 Elindult a part mentén. Elhatározta, ha kell, áthág a nádon, a kis csatornán, a többi horgászon, a stégeken. Ha törik, ha szakad, megtartja az állatott.

 Átlépett egy alacsonyabb nádcsomót. Verejtékezni kezdett, a lábai remegtek, de ő helytállt. Kitartott. "Vigyázat" - kiáltotta a hajnal nyugalmába, s megindult lassan, tovább a víz szélénél, ment, izgalmában az ajkát rágcsálva, észre sem véve a többiek rémült kiáltásait.

 A hal engedett. Csévélni kezdett. Az állat most a másik irányba próbálkozott. Tudta, arra nem engedheti túl sokáig, a víz arra hínáros, sok a nádcsonk, s ha a hal rátekeri magát valamire, egyszerűen eltépi a damilt. Ilyen hibát ő nem követhetett el. A zsákmány már egészen közel volt, s ez a tudat újult erővel, kellemes, lágy bizsergéssel töltötte el.

 Sikerült újra irányt váltani, s a vízben megcsillant egy hatalmas hát. Ponty. Egy pillanatra úgy tűnt, az állat feladta a küzdelmet, s ha cikkcakkban is, de határozottan irányítható. A horgászt azonban nem lehetett ilyen könnyen becsapni. Számtalanszor látott már olyat, hogy a látszatra könnyű zsákmány előbb megadja magát, majd a part közelében hirtelen újra megelevenedik, csapkod, fölveti a testét, s ilyenkor elég egy rossz mozdulat, egy meggondolatlan döntés, irányváltás egy kő felé és a vad örökre eltűnik.

Igaza volt. Az állat ismét húzni kezdett. A soha nem érzett, ólmos súly annyira megfeszítette a damilt, hogy a férfinek úgy tetszett, az orsó és a tartógyűrűk sisteregni kezdenek a súrlódástól. Gigászi küzdelem vette kezdetét, vadász és préda halálos játéka, az elemek szeszélyes harca, követhetetlen, őrült ritmusú keringő. A férfi izmai pattanásig feszültek és tudatát betöltötte a versengés nemes hangulata. Kiáltani is elfelejtett, pedig amikor a rettentő, bajuszos, fekete száj felbukkant már biztos volt benne, nem mindennapi kincs, amit lát.

Maga is meglepődött, hogy a végén egy szakszerűtlen, erős rántás hozta meg a várt eredményt. Kicsit szédült, s nem értette, miért cselekedett úgy, ahogyan az történt, talán az eltemetett, régi ösztön, a több évtizedes rutin, talán isteni sugallat eredménye volt, de az állat ott feküdt előtte. Soha-soha életében nem látott még ekkora vízi lényt. Egy kövér embernek is beillett volna. hatalmas, izmos oldala alig néhány pikkely gyűrűjében szürkéllett, ez alapján tükörponty is lehetett volna, de feje hirtelen ellaposodott, színe sötétbe váltott, s különös szája két oldalán harcsabajusz csüngött le. Ajkai azonban előrenyúltak, s amint levegőrét kapkodott két sor, hófehér, fűrészes fog vált láthatóvá.

"Megvagy..."  -suttogta a férfi erőtlenül és odalépett a lényhez, hogy lassan, nagyon lassan megérintse a nyálkás bőrt. A lény tenyérnyi szemei egy pillanatra felnyíltak, s egyenesen a horgászra meredtek. Ragyogó, tengerkék írisze volt.

"Királynő..." -lehelte a férfi, majd szédülés fogta el, a világ kimozdult a sarkaiból és elsötétült, a tó pördült néhányat a tengelye körül, de ő ezzel nem törődött, így kellett lennie, hiszen megtörtént. Megtörtént a csoda.

Egyszer csak a töltés oldalában találta magát a fűben fekve. Két, fiatal fiú, vagy inkább fiatalember állt fölötte. Látásból ismerte őket, a környéken laktak, értelmiségi ember gyerekei voltak, csodás felszereléssel, hogy néha azon kapta magát, irigyli őket: könnyű, üvegszálas botok, világító kapásjelző az éjszakai horgászathoz, speciális, illatosított etetőanyag... De nem... A legfontosabb, ami egy horgászt igazán horgásszá tehet, az ősi vadászösztön, a hal tisztelete, a belső tűz nem volt meg bennük. Az öreg erre ebben a percben ébredt rá igazán.

- Lajos bácsi! - kiáltott rá az egyik, egy szeplős, vörös gyerek megkönnyebbülten - Csakhogy végre...

- Hol van? - kérdezte az öreg ijedten, mert valami hiányzott.

- Mi hol van? - nézett vissza rá a másik fiú sildes sapkája árnyékából, s arcán különös aggodalom ült.

- Hát ő...

- Kicsoda?

- A... a hal...

 A fiúk összenéztek, majd hosszan, komolyan bámultak az öregre.

- Ja, persze! Lajos bácsi biztosan nem emlékszik, olyan fáradt volt! Itt voltak a tévések, meg az állatkerttől is valaki. Rekordhal volt, ezer éve nem fogtak ilyet Európában.  Elvitték egy amerikai tengerészeti központba. Itt szállt le a helikopter mögöttünk.

- Úgy bizony! Rekordhal! - bólogatott sűrűn a sapkás is és megigazította a szemüvegét - Fogas harcsukonty, latin nevén gigantihal brutalitusz. Majdnem százötven kiló!

 Az öreg megnyugodva behunyta a szemét. Az övé... Ha csak fél órára is, ha csak egy percre is, az övé volt." Fogas harcsukonty..."

- Na, jöjjön szépen, Lajos bácsi, hazavisszük. Ekkora fogás után ne üljön volán mögé. - sóhajtott a szeplős és lassan az öreg karja után nyúlt.

 A férfi kábultan támolygott a fiatalok gyűrűjében, s a fejében ott visszhangzott minden, amit az imént hallott. "Gigantihal brutalitusz. Százötven kiló!"

(Dunakeszi Kölcsey Ferenc városi könyvtár Irodalmi pályázata II. hely.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.