Budapest, télen

szürkék a sebhelyes házak

a vak redőnnyel elzárt ablakok

futnak a hídon a zajban

a porral lepett villamosok

ránk kacsint föntről az álom

neonlámpa a kirakat felett

a kukából úgyis utánad

kibányásszák majd a csikkedet

tompán ébred a város

a lelkeken vöröslő hegek

zajlik a jég a Dunában

Lépj át a korlátok felett.

Papa

Barátságos, árnyékos szobában

Bús kolompként kong a magány,

Elment, örökre elaludt,

Itt hagyott bennünket nagyapám.

Dohos ruhásládák mélyén,

száz kacat közt keresgélek,

A dobozok sűrűjében

Újra meglelni reméllek!

Teliholdas éjszakákon

Hallani vélem a lépteid,

S édesapám gyengéd kezével

Az asztlra teríti rajzaid.

Nagyanyám sírva néz utánad,

Hisz minden zug veled van tele.

 Ránkhagytál egy egész világot,

Csak nem tudjuk mit kezdjünk vele.

(Elhangzott: Irodalmi Rádió - felolvasóest 2007.)

Beavatás

A Mester dobszava gyorsulni kezdett és egy pillanatra minden érzést, gondolatot és sejtést kitörölt Luca elméjéből. Egyetlen, tiszta másodperc következett, s a lány érezte, tudata átlépett a határon. Már nem hallotta a dobot. Súlytalanul száguldott, pörgött, zuhant egyre mélyebbre a Sötétségben. Eltartott egy darabig, még át tudta venni az irányítást és lelassíthatta, irányíthatta a röptét. Magában többször is felépítette Mátét. Először az arcát, a testét, majd a hangját, s legvégül azt a valamit, ami még a testvéréhez tartozott. Ez segített. Hamarosan megérezte a nyomot, amit követnie kellett, s egyre közelebb sodródott a helyhez, ahová indult. A Sötétségben hirtelen rés nyílt. Könnyű örvény ragadta magával és ő földet ért.

Körülnézett. Beavatása alatt először járt éber álomban, s bár Mestere tanításából sejthette, mire számíthat, a kép mégis meglepte. Az éber rémálom egészen más volt, mint amit az ember éjjel láthatott. Az álom élt, lüktetett és egészen valósnak látszott. Az ismert szimbólumok nem véletlenszerűen bukkantak fel, szerves részei, építőkövei voltak a világuknak.

Luca felismerte a helyet, ahová érkezett. A külvárosi lakótelep volt az, ahol kiskorukban éltek. A nap melegen sütött. A tízemeletes házak előtt, a szervízút mentén virágzottak a hársfák, s az édeskés illat még sűrűbbé tette az ismerős levegőt, amiben ott úszott a pékségből sülő kenyér, a lakásokban készülő ételek és a park száradó füvének párája. Luca szíve összeszorult. Jól ismerte ezt a különös egyveleget. Tizenhárom éves koráig ez jelentette a biztonság, a nyugalom, az otthon illatát. Soha nem sejtette, hogy ez a vad, örökké lázadó, csibész Máténak is jelent valamit.

Megbabonázva indult el a szervízúton, a paneltömb fala mentén. Ez a ház volt, ahol az édesanyjuk halála előtt laktak. Hamarosan megtalálta a lépcsőház bejáratát. A margarinos doboz, amelyikből Gáborfi néni a kóbor macskákat etette ott pihent a lépcső alatt, a sarokban. Fölnézett. Tekintete végigsiklott az ajtó fölötti erkélyeken. A harmadik emeletről szabályos időközönként füstpamacs pöffent elő. A Bajuszos már megint cigarettázott. Luca egy pillanatra megállt és nagyot nyelt. Nem tudta, merjen-e följebb is pillantani. Végül megtette: felnézett. Ott volt. A hatodikon, a balkon az erkélyládából folyondárként a korlát üvegének közepéig ömlött a piros virágtakaró. Anya muskátlii…

Jó lenne fölmenni… - gondolta Luca – jó lenne megnézni a régi lakást.

A bejárati ajtóhoz lépett és finoman megrántotta a kilincset. Az ajtó megrázkódott, de nem nyílt ki. A lépcsőházban léptek hangzottak fel és az egyik folyosóról ősz, görbe hátú, szemüveges, kertésznadrágos alak lépett elő.

-           Ki az isten csodája az? – olvasta le az idős házmester szájáról a szavakat a lány.

-           Lajos bácsi! Lajos bácsi!

-           Menjen innen! Ne rángassa az ajtót, kisasszony! Csengessen, ha keres valakit!

Nem ismer meg. – szaladt át a gondolat Lucán.

Pedig hányszor kergette meg Mátét seprűnyéllel, hányszor dugta el a biciklijüket bosszúból, hányszor szidta össze őket, ha összefogdosták a bejárati ajtó patyolattiszta ablakát.

-           Lajos bácsi! Én vagyok, Luca! Máté húga, a hatodikról! – üvöltötte keresztül a üvegen.

-           Én meg a római pápa nagyapja! Menjen innen, csengessen, ha akar valamit!

Nem ismer. Ennyire megváltoztam volna hét év alatt? Mindegy. Nem vesztegethetem az időt.

A lány elfordult a bejárattól, keresztülvágott a szervízúton és kilépett a játszótérre. A vas mászókán ismerős, tízéves forma kissrác ült. Farmerdzsekit viselt és márkás sportcipőt. A kezében cigarettát tartott. Luca felismerte. Gábor volt, Máté barátja és osztálytársa. A valóságban egy éve halt meg. Ő adta Máté kezébe az első pirulát. De akkor már rég nem laktak a kerületben.

Luca a gyerekhez szaladt.

-           Gábor! Megismersz?

A fiú unottan keresztbe tette a lábát.

-           Gőzöm sincs ki vagy. De elég hülyén nézel ki.

Luca végigpillantott magán. A ráncot vető, mélybordó szoknyán , a laza bőrövön fityegő zacskókon és a tokban a könnyű, ezüstből készült tőrön, meg a finom szövésű, csipkés, fekete parasztblúzon.

-           Te olyan furi vagy, hogy tuti azt a bolondot keresed.

-           Kit?

-           Az Álmodót. Sokszor eljön erre. Teljesen dilis. Eleinte csak úgy megjelent itt. Táncolt, simogatta a fákat, meg az anyját hívta. Aztán eltűnt. Néha engem is megtalál. Ölelget, meg veregeti a vállamat. Azt állítja, hogy Ő Máté a 13-ból. Marha.

-           És?

-           És? Mit és? – kérdezte a kissrác és a lány arcába fújta a füstöt.

-           Mit csinál még ezen kívül.

-           Mostanában itt idejön, táncol, nevet, aztán leborul és elkezd bőgni. Azt mondja, nem akar menni. Végül mégis elindul. Sír, zokog, simogatja a fákat és eltűnik valahol a régi iskola mellett. De oda én nem megyek. Ott nincs nekem semmi. Mostanában onnan szokott felbukkanni is. D egyre kevesebbet van itt. Valami mindig visszarántja.

-           Értem. – szólalt meg mélázva Luca és bánatosan végignézett a gyereken. Jól emlékezett rá, hogyan nézett ki később, vörös, gennyes pattanásokkal az arcán, kék-zöld foltokkal a testén, lefogyva, elszürkült, tompa fényű szemekkel, a saját éberálma foglyaként. Benyúlt az övén lógó zacskóba és egy amulettet nyomott a fiú kezébe.

-           Ez a tiéd. Viseld! Ez megvéd. – motyogta. – Kérlek, kérlek vigyázz magadra!

Majd megfordult és a játszótéren átvágva elindult a régi iskola felé.

A házgyári elemekből összerakott betonépület mellett a szokásos rendben sorakoztak a nyárfák. Az egyforma ablakokat gyerekrajzok díszítették. Az egyik terem ablakai nyitva álltak és bentről éneklés szűrődött ki.

„Nap süt, kék az ég, zöld a pázsit,

Ág, lomb hívogat, szinte csábít…”

Luca felismerte a dallamot.

„Hát jöjj csak, no jöjj, állj a sorba

és szóljon most a trallalallala…”

Még akkor is dúdolta magában, amikor észrevette, hogy az iskola mögött a tér megváltozott. Az élelmiszerbolt helyén vasúti töltés magasodott, az oldalán vastagon álló szemétheggyel. E töltésen át egy kis gyalogos aluljáró vezetett a másik oldalra. Luca átvágott a felhalmozott nejlonzsákokon, egy törött hűtőszekrény roncsain, meg egy néhai kocsiajtó maradványain és belépett az aluljáróba. Középen mocskos lé folydogált egy mélyedésben. Bűze összekeveredett a vizelet mindent átható szagával.

A töltés másik oldalán sebhelyes arcú, szürke, körfolyosós bérházak fogadták. Ide költöztek, miután az édesanyjuk…

-           Mocskos dög! Férges disznó!

Az egyik ház ajtaja kivágódott és egy nő rontott ki rajta zsírós csomókba összeállt, valaha talán vörösre festett hajjal, ételfoltos otthonkában.

-           Rohadj meg! – kiáltott vissza a lépcsőházba, ahonnan egy férfi tántorgott elő, kétes tisztaságú trikóban és kinyúlt, foltos melegítőnadrágban. Egy törött üveggel hadonászott. Az ajtóban egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, majd az asszonyt megpillantva tovább rohant.

-           Megöllek! – üvöltötte és a nő után vetette magát, aki eltűnt az egyik zsákutcában, a két háztömb között.

Néhány másodperc múlva éles segélykiáltás hangzott fel. Luca megfordult és remegő kézzel kapott a tőre után. Aztán megtorpant. Ez csak egy álom.

Elengedte a tőrt és belépett a nyitva hagyott ajtón. A kapualjban rettenetesen mállott a vakolat. A kapun túl törött ajtajú postaládák ásítottak az alattuk felhalmozott szeméthegyre. Luca megkereste a lakók névsorát tartalmazó, kopott tablót a falon. A mocskos üveglap mögött egyetlen ismerős nevet talált: Bartók János II./14.

Luca elindult felfelé a lépcsőkön. Dohszag csapta meg az orrát, hengerezett tapéta koszfoltoktól éktelenkedett. A félemeleteket jelző ablakok pedig csak homályosan engedték beszűrődni a körfolyosóról érkező, tompa fényt.

Megérkezett a másodikra. Undorodva lenyomta a gangra vezető, törött üvegű ajtó kilincsét és maga is meglepődött, hogy kamaszkorában szinte nem is érdekelte az áthatolhatatlan mocsok. Az ő álmában talán nem is szerepelne. Csak Mátét zavarta ennyire.

Kilépett a gangra. Az egyik konyhából hangos zene szólt. Az első lakás ajtaja előtt egy férfi ült és egy zománcozott lavórba krumplit hámozott.

Luca udvariasan köszönt, majd megkereste a 14-es lakást és becsöngetett. Odabentről pakolászás és ideges csoszogás hallatszott. Az ajtó résnyire nyílt és a biztonsági lánc megfeszült.

-           Ki az? – kérdezte egy harmatgyenge, női hang.

Luca egy pillanatra tétovázott.

-           Csókolom. Lajos Emese vagyok, egy szociológiai felmérést készítek. Bartók János tanár urat keresem. Próbáltam telefonálni, de folyton az iker beszélt.

A nő kiakasztotta a biztonsági láncot.

-           Jöjjön be. – nyögte halkan.

Luca belépett és az ajtó bezárult mögöttük. Tekintete végigsiklott a háziasszonyon. Hajdani fizika tanárnője ócska pongyolát húzott össze végtelenségig legyengült és megtört testén. Fejét egy furcsa kendő takarta, bőre úgy megereszkedett, mintha kisebbre cserélték volna arccsontjait. A falnak támaszkodott és kínlódva egy szobába vezette a vendéget. A fehér tapétát bekeretezett, régi fényképek díszítették, a parkettát kopott, de tiszta szőnyeg borította, melyen három, sárgás pokróccal letakart fotel ölelt körbe egy kis, csipketerítős asztalt.

Az egyik fotelben ott ült Bartók, Máté matektanára.

-           Téged keres a hölgy. – lehelte az asszony és nehézkesen leereszkedett a fotelbe, fájdalmasan beszívva a levegőt horpadt mellkasába.

Luca zavartan nézte a két alakot. Milyen öregnek látszottak…

-           Miben segíthetek, kisasszony?

Lajos Emese zavartan meggyűrte a szoknyája szélét, és bő blúza ujjával igyekezett eltakarni a tőr tokját.

-           Lajos Emese vagyok és szociológus-hallgató. Egy felmérést készítek erről a telepről. A Petőfi gimnáziumban adták meg az ön címét. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni.

-           Üljön le! – mutatott az egyik fotelre a tanár. – Elnézést, de sajnos nem tudjuk megkínálni semmivel. Tudja a feleségem állapota miatt ritkán fogadunk látogatókat. De természetesen ilyen bájos hölgyet mindig szívesen látunk.

Luca leült, Bartókné pedig halványan és erőtlenül elmosolyodott.

-           Kik élnek az önök környezetében? – tette fel Luca-Emese a kérdést. Pontosan tudta, hogy sután hangzik, de hirtelen más nem jutott eszébe.

-           Ha jól tudom, – vakarta meg a fejét a tanár - a telep a század elején épült, a munkásjóléti intézkedések idején. Igen. A környező gyárak dolgozói kaptak itt szolgálati lakásokat. Így volt.

Valami hideg érintette meg a lány kezét. Luca megborzongott. Az, ami a csuklójára fonódott szinte magával húzta belőle a melegséget. Bartókné keze volt. A nő egészen közel hajolt hozzá. Színtelen, szűk pupillájú szemeivel foglyul ejtette a lány tekintetét. Luca eleget tanult már ahhoz, hogy tudja, ezt a testet már végképp magáévá tette az elmúlás.

-           Ide… Ide senki nem jön önszántából. Itt csak a nyomor van. – lehelte a hajdani tanárnő. Csak beteg emberek. Mindenki. Mindenki beteg.

A nő szájból nehéz, fülledt kórházszag és poshadás ömlött felé. Émelyegni kezdett, s parancsolnia kellett az arcvonásainak, hogy nehogy elárulja undorát.

-           Önök mikor kerültek ide? – kérdezte végül, hogy megszakítsa az asszony fájdalmas monológját.

-           Hetvenötben. Akkor ez még jó hely volt nekünk. Akkor házasodtunk össze. Örültünk a lakásnak. Reméltük, hogy innen továbbléphetünk.

-           De innen nem lehet továbbmenni. Itt mindenki megőrül! – sóhajtott Bartókné elhalóan, s nyelvén apró vércsepp jelent meg.

Emese-Luca mosolyt erőltetett az arcára.

-           Köszönöm szépen! – válaszolta. – Még egy kérdésem lenne a tanár úrhoz. Igazából magánjellegű. Nem járt itt mostanában egy fiatalember? Nagyjából tizenhét éves, a haja és a szeme barna. Kicsit magasabb nálam. Néha elég furcsán tud viselkedni.

A tanár hirtelen előrébb csúszott a fotelben.

-           De! Többször is járt itt. Olyan furcsa, beteg arca van. Eleinte azt állította, hogy ez egyik tanítványom. Megölelt a gangon, sírt és átkozódott. Azt mondta, nem itt kéne lennünk. Sokszor láttam aztán is. Fel, le-jár. Sokszor átmegy az aluljárón. Ott jobb neki. Olyankor táncol, mosolyog, rohan… De valami mindig visszahozza ide. Olyankor szomorú. Nagyon, nagyon fáradt. Ide villamossal jön. Esetleg tud róla valamit?

-           Születésétől ismerem. Itt lakott. Csak reméltem, hogy hallok felőle valamit. Mégegyszer köszönöm. Most mennék, ha lehet.

Az ősz tanár felállt és az ajtóig kísérte Emesét.

-           Bocsásson meg a feleségemnek. Nagyon beteg.

-           Semmi gond. Én kérek elnézést. Mindent köszönök! – hadarta Luca. Megvárta, amíg az ajtó becsapódik mögötte majd végigrohant a gangon és levágtatott lépcsőkön. Nem nézett körül. Végigszaladt az ismerős utcán és megkereste a villamosmegállót.

A táblának dőlve bőrkabátos alak cigarettázott. Fiatal férfi volt, nagyjából egyidős Lucával. Szemei mohón végigmérték a lányt.

-           Szép vagy. – vetette oda neki hirtelen.

Luca úgy tett, mintha észre sem venné. A nap már alacsonyan járt, a bágyadt fény végigszaladt a villamossíneken. A szél csikkeket sodort a poros betonon. A lány feje vadul kavargott.

-           Szép kislány. – súgta a fülébe a férfi. Egészen közel ért hozzá. Luca a nyakán érezte a forró leheletet.

-           Hagyj békén. – szólalt meg fenyegetően.

A férfi nem válaszolt. Újabb meleg fuvallatot küldött a lány nyakára. Az hirtelen megérezte a friss vér édeskés, fémes illatát.

-           Sangvinatorium! – suttogta lassan és az övére erősített bőrzacskóból kristályközepű, nehéz, ezüst amulettet húzott elő.

-           NE! – nyögte a férfi, majd megtántorodott és erőtlenül a földre rogyott. Hirtelen szél támadt és a bőrkabátos test fekete porként fölkavarodva eltűnt a megálló aszfaltjáról.

A villamos zörögve gördült be. A törött üvegű ajtók reccsenve, csikorogva nyíltak ki. A lány szorongva kapaszkodott fel a vezető mögé. Egy vámpír. Borzongva gondolt arra, mi várhat még rá.

Az ajtó bevágódott és az ősöreg jármű rettenetes ricsajjal megindult, hogy mélyebbre vigye őt testvére éber rémálmába.

Luca leült az egyik felhasított huzatú bőrülésre és kibámult az ablakon. Késő délután volt, az ég vörösen izzott. A házak egyre komorabbak és feketébbek lettek a fogyó fényben. Először a neonreklámok gyulladtak ki az épületek tetején, majd sárga gázlámpák pislákoltak fel a pálya mentén. A villamos élesen csöngetett, majd tompa puffanás hallatszott és vörös foltok öntötték el az első üveget. Lucának másodpercekbe telt, még felfogta mi történt.

Felpattant és teljes erejéből verni kezdte a vezetőfülke elsötétített plexifalát.

-           Elütöttünk valakit! – üvöltötte.

A vezető hátrafordult. Harminc év körüli, kövér férfi volt. Püffedt, táskás arcán torz vigyor ült. Megmarad fogai közül néhány kopott, fémszínű korona csillogott. Sárga szemeiből méregzöld írisz villant elő. Nem volt pupillája. Mindez csak néhány másodpercig tartott, majd a vezető felröhögött, megfordult és vad száguldásba fogott. Az áramszedők szikrát vetettek, a kerekek pedig csikorogva dörzsölődtek a sínhez, s a lány biztos volt benne, hogy idővel fel is izzanak.

Cselekednie kellett. Feltépte a fülke ajtaját. Ugyanebben a pillanatban a másik kezében megvillant a könnyű, hegyes ezüsttőr. Csodálatos fegyver volt. Finom, női kézbe illő markolatát két összetekeredő kígyó teste adta. A keresztvasnál a finoman pikkelyezett testek szétváltak, s a kígyók feje két oldat kihajlott. A szemek helyén apró, zöld kövek ragyogtak. A penge alsó része áttetsző, finomra csiszolt, gömb alakú hegyi kristályt foglalt magába. Az egész fémet finom levélornamentika díszítette.

Luca döfött. A lapockája mellett találta el a vezetőt. Fekete vér spriccelt fel a szúrás nyomán. A hegyikristály egy pillanatra vörösen felragyogott, majd kihűlt. A ledöfött férfi ültében előre dőlt és a műszerfalra bukott.

A lány kirántotta a tőrt a sebből. A penge tisztán csillogott. A vágás helyéről hirtelen füst gomolygott elő. Először csupán felhőnek tűnt, de villámgyorsan sűrűsödni kezdett. Fekete, torz, majomszerű lény körvonalai derengtek fel. Az apró, koponyás fej a lány arcába hajolt. Az éles kis fogak közül sipító hang tört elő.

-           Gyűlöllek Gyógyító!

A jelenés szertefoszlott, a szerelvény pedig olyan hirtelen állt meg, hogy Luca elveszítette az egyensúlyát és a tetemnek csapódott. Az ajtók hangos csattanással kivágódtak.

A lány feltápászkodott és letámolygott a szerelvényről. Egy autó hangosan dudálva húzott el mellette. Luca hátraugrott. Egy keveset várt, majd átrohant a széles úton a szemben lévő ház járdájára. A falnál megtámaszkodott és a homlokához szorította a hideg pengét. Émelygett.

Benyúlt a ruhája alá és megszorította a nyakában lógó amulettet. Az apró, életfát ábrázoló medál meleget sugárzott. Luca erőt gyűjtött. A szédelgés elmúlt, s fokozatosan a szívverése is lelassult.

Felnézett. A belvárosban volt. Már teljesen besötétedett, s errefelé már a gázlámpák sem égtek. A halványan derengő fény a környező boltok, kocsmák és mulatók üvegén át szűrődött az utcára.

Ismét felidézte magában Máté képét. A fiú egészen közel volt. Pontosan érezte.

Elindult. Nem nézte, merre tart, hagyta, hogy az ösztöne vezesse. Az út mellett kéjes nyögés hallatszott. Egy karcsú, vörös nő élvetegen nyúlt el egy padon. Egy hórihorgas, sovány, hosszú rasztatincseket viselő férfi összezárta a nadrágját. Megfordult és Luca felé cuppantott. Ajka körült, orrában és szemöldökében apró fémkarikák csillogtak.

A lány megszaporázta a lépteit. Nem követte senki. Az egyik kocsmából kihajítottak valakit. Felismerhetetlenségig összevert férfi volt. Bal kezét a lány felé nyújtotta. Luca borzadva nézte ujjainak vérző csonkjait. Elkapta a kezet és erőt gyűjtött, majd halkan mormolni kezdett valamit. A vérzés csillapodott és a seb hegesedni kezdet. Sem ideje, sem ereje nem lett volna visszanöveszteni a levágott ujjakat. Ha mélyen belegondolt, cselekedete így is teljesen felesleges volt. Ha sikerrel jár, ennek a világnak az Álmodója végleg kiszabadul a saját csapdájából, s a világ egy idő után örökre megszűnik létezni. Mégis, valami azt sugallta, ezt meg kell tennie.

A férfi eldőlt az utcakövön és mély álomba zuhant. Luca megkerülte az alélt testet, de a szoknyája megakadt valamiben. Hátranézett.

Egy fiú tartotta a kezében a ruháját. A földön feküdt, s láthatóan képtelen volt felállni. Esdeklő szemekkel bámult a lányra. Luca lehajolt és a kezébe fogta a fiú arcát.

-           Luca! – kiáltott az.

-           Peti… -

Színésznők

Forró volt a levegő. Ahogy a vonat után néztem, a sínek mozogni látszottak a felszálló melegtől. Bányatelepen szálltunk le. Vagy tíz éves lehettem. Anyám szebb volt, mint valaha. Ahányszor csak visszaemlékszem arra a délelőttre, nagyon fiatalnak látom őt: könnyű, kék fehér kockás nyári ruhát visel, az anyag csak sejtelmesen követi az alakját, telt csípőjét, karcsú derekát és izmos, mégis puha felsőtestét. Hogy ilyen volt-e valójában, már nem tudom. Talán csak én szépítettem meg ennyire, mert így jobban illet ahhoz a forró, augusztusi szombathoz.

Megfogta a kezem és csendesen megkerültük az állomásépület romjait. Rajtunk kívül egyetlen lélek sem volt a sínek mellett. Kifordultunk az ócska útra és elindultunk a falu felé.

- Nem vagy szomjas? – kérdezte anyám.

- De – mondtam csendben és elvettem tőle a vizespalackot és ittam néhány kortyot. Nem néztünk egymásra. Mind a ketten a kétségbeejtően száraz, gazos határt néztük, és a végtelennek tetsző, elvadult termőföldek között kanyargó, töredezett, szürke betonutat.

- Látod, itt régen villamos járt. – mutatott anyám az út mellett néhány rozsdás síndarabra. Egy darabig szemmel még követni tudtam a pálya vonalát. Párszáz méterrel arrébb elvadult gyümölcsfák jelezték a régi gazdasági udvar határát.

A por kellemetlenül forró lett a lábam alatt a szandálom pedig folyton tele lett apró, szúrós kavicsokkal. Csodálkoztam, hogy papa nem jött elénk. Ahogy végignéztem az úton, néha látni véltem a gondosan karbantartott, piros ladát, aminek a hátsó ülését Nyunyika nyilván megint ócska pokrócokkal takarta le, nehogy elkoszolódjon, amikor nagyapám beleteszi a környékbeliektől összeszedett hegeszteni való munkákat.

Hiába vártam. Lassan elértük a dombokat. Az út itt egy kis hídon vitt keresztül. Ahogy végignéztem a kiszáradt patakmeder mellett észrevettem a hajdani tárnák beszögezett bejáratát,

- Ez szakad be régen? – kérdeztem anyámat.

 Ő szórakozottan bólintott. Abból, ahogyan az előttünk álló utat nézte, tudtam, hogy vár valakit. Abból pedig, hogy hallgatott, tudtam, hogy nem a nagyapámat.

- Sokáig kell még menni? – kérdeztem újra, mert idegesített, hogy titkolni akar valamit.

- Nem azért jöttünk, hogy nyafogj.

Kedvem lett volna megkérdezni, hogy akkor minek jöttünk, de jobbnak láttam meg se szólalni.

A következő kanyarban egy bicikli tűnt fel. Vagy tíz méterre előttünk lassított. Egy nagydarab, fekete hajú, összenőtt szemöldökű férfi szállt le róla. Egy olajfoltos, kék kertésznadrágon kívül semmit sem viselt. Az izzadtságtól összetapadt a szőr a mellkasán.

- Mariska!

- Szervusz. – köszönt anyám és a hangja mély volt és szomorú.

Megálltunk és a férfi mellénk tolta a biciklit. Két oldalról meg akarta puszilni anyámat, aztán meggondolta magát, de aztán anyám szemébe nézett és meggondolta magát.

- Ez a kislányod? – nézett rám. Lesütöttem a szemem. Akkor vettem észre, hogy a férfin csak egy ócska strandpapucs volt.  Amíg ők ketten megbeszélték, hogy ki vagyok én alaposan megbámultam a lábfejét. Nagy, fekete körmű öregujja volt a közepe táján néhány hosszú szőrszállal. Nem tesztett ez a furcsa, szétterülő, megkeményedett lábujj. És nem tetszett a férfi szaga sem: nedves volt és kellemetlenül sós és savanyú egyszerre.

- Hát te, nem tudsz beszélni? – kérdezte a férfi hirtelen. Én igyekeztem még jobban lesütni a szememet és rá sem nézni az izzadó, borostás-mocskos férfiarcra. – Na, majd szóra bír téged a Miklós bácsi. A csokit, azt szereted-e?

Egy Balaton szeletet tartott elém. A tenyere is olyan volt, mint a lába. Sárgásra kérgesedett, vastag körme alá feketén beült a gépzsíros kosz. Undorodtam.

- Na, szereted-e?- kérdezte és az arcomba hajolt. Kénytelen voltam elfordulni.

Anyám ideges lett.

- Hagyd már szegény gyereket.

- Belőle lesz-e már színésznő?

- Ha akarja. – mondtam anyám kedvetlenül.

- Zeneiskolába kéne íratni, amíg ilyen kicsi. Neked is az kellett volna. Meg anyádnak. Elkezdeni. Még mielőtt megszülettek. Aszongyák az a jó. Szép zenét kell hallgatni. Rögötn akkor, mikor meglesz a gyerek. Akkor szépen tud énekelni. Neki talán még nem késő.

Felemelt és a bicikli csomagtartójára ültetett. Nem volt jó az alumíniumon szoknyában ülni. Az átmelegedett fém hozzáért a bugyimhoz, de nem akartam szólni. Néztem, ahogyan a kerék alatt lassan csíkokká folyik össze az út felülete.

- Mi mondasz apádnak, hogy kerültetek a faluba?

- Az igazat. – mondta anyám egy kis idő után. – Hogy találkoztunk és te elhoztál. És hogy Hatvanból nem tudtam telefonálni.

- Úgy. – mondta Miklós bácsi. – A gyereket hová teszed?

- Majd kiderül.

- Miért nem hagytad az apjánál?

- Mit gondolna apám, ha nélküle jövök?

- Mit fog így szólni?

- Mindegy. A gyerek előtt úgyse csinál semmit.

- Szép dolog.

Nem értettem, miről beszélgetnek. Haza szerettem volna menni. Izzadtam és megint nagyon szomjas lettem.

- Miért lógatod az orrodat? – kérdezte anyám és finomat maga felé fordította az arcomat. – Ha odaértünk, játszhatsz a cicákkal. Virágot is szedünk.

Már a faluban jártunk, de a nagyapámék utcája előtt elfordultunk valahol. Alacsony, nyomorúságos sorházak szegélyezték az utat, a régi munkáslakások. Egyiknek másiknak az ajtaja be volt falazva, itt-ott pedig még az ajtó- és ablakkereket is hiányoztak. Az egyik  bejárat előtt, az össze-vissza drótokkal foltozott kerítés mögött egy kócos kislány ült a porban, meztelenül. Amikor ránéztem, kinyújtotta a nyelvét. Erre benyúltam a blúzom alá és megmutattam neki a rózsaszín gyöngyökből fűzött nyakláncomat. Anyám semmit se vett észre az egészből.

Az egyik kapu előtt aztán megálltunk. Anyám levett a csomagtartóról.

- Bemegyünk egy kicsit a Miki bácsiékhoz.  Majd bent megeszed a kakaóscsigádat.

Miklós bácsi kinyitotta a kaput és belülről a kerítésnek támasztotta a biciklit. A háznak ez a része valamennyire rendben volt, legalább is kívülről le volt meszelve, igaz, aki csinálta, csak lefestette az alsó, színes vakolatot. Az bejárati ajtó mögött egy színes nejloncsíkokból álló függöny lógott, hogy kívül tartsa a bogarakat. Nem akartam hozzányúlni, mert utálatosan zsíros volt és látszott, hogy az évek alatt alaposan beköpték a legyek. Az bejárat rögtön a konyhába nyílt és a gyomrom felfordult a benti dohos ételszagtól. Ki akartam fordulni, de anyám nem engedett.

- Köszönj szépen! – parancsolt rám és finoman megszorított a vállamat. Tudtam, hogy ő is csak reménykedik, hogy rendesen fogok viselkedni.

A saprhelttel szemben, egy nagy, szőrös pokróccal letakart heverőn egy kövér öregasszony terpeszkedett zsírpecsétes otthonkában.

- Csókolom!  - köszöntem nagy nehezen és közben úgy éreztem, beleharaptam a levegőbe és belülről tölt meg az ételszag.

 Az öregasszony összecsapta a tenyerét.

- Né’ a Kismari! Gyere szépen ide a Bözsi nénihez!

Anyám közelebb tolt a heverőhöz. Az öregasszony előrébb csúszott és alaposan megnézett magának. Még a szoknyámat is felhajtotta.

- Szép kislány! Olyan a lába, mint az igazigomba szára! És tiszta anyja ez a gyerek! Van ennek apja egyáltalán?  - kajánul anyámra nézett és furcsa, fulladozó hangon felkacagott.

- Maradj itt. Beszélgess Erzsike nénivel. Mi egy kicsit most elmegyünk Miklós bácsival – utasított anyám szelíden és mielőtt ellentmondhattam volna eltűnt a férfivel egy ajtó mögött. Az ajtó ablaka magasan volt és egy mocskos nejlonfüggöny takarta. Nem láttam be. És akkor valamiért nagyon elkezdtem haragudni anyámra.

- Na. – nyögött az öregasszony. – Aztán iskolába jársz-e már.

Bólogattam.

- Az jó. Apád megvan-e?

- Meg. – mondtam csendben. – Dolgozik.

- Úhúúgy. – fújtatott az öregasszony és felállt a heverőről. Csak most vettem észre, hogy szőrösödik az orra hegye, egy nagyot nyeltem, mert megint felfordult a gyomrom.

- Csináltam egy kis zöldbabot. Együnk.

A sparhelthez ment, begyújtott és megkevergetett valamit a egy piros fazékban. A sparhelt fölött egy foltos falvédő volt két hímzett őzikével. Ez egy kicsit megvigasztalt.

- Na. egyél. - mondta az öregasszony később. A konyha közepén állóasztalhoz vezetett és egy repedezett cseréptálba merte a zöldbablevest. – Fújd meg, mert meleg lesz.

Nem volt gusztusom a tálhoz nyúlni és a számba venni a feketedő, furcsa alpakka kanalat. A tányér alatt bűzlött a hanyagul letörölt viaszos vászon.

- Na, egyél te kis szerencsétlen. Ne hagyd szégyenben szegény nagyanyádat...

Hirtelen ránéztem, ő meg zavartan elfordult.

- Na... Egyél. Nem kell neked tudni mindenről. Szép vagy, mint anyád, na. Az is színésznő akart lenni. Ilyen volt mint Te, csak kicsit idősebb. Hát elment innen. Na. Mindenkivel előfordul. Na. Egyél. Te csak szeresd édesapádat. Na. Azt meg szerette anyádat.

Az asztal lapjára támaszkodott és onnan magyarázott. Lapos, száraz nyelve volt, a teteje egy kicsit repedezett. a műfogsoráról foltokban hiányzott a zománc.

- Na, mindegy a fene egye meg.  Na. Nem eszel, mi? Nem jó neked az ilyen. Mert itt kosz van, meg légy. Olyan vagy, mint anyád. Na. Mosd meg a kezed. Ott a lavór. Aztán menj ki a kertbe a macskához. Anyád is azt csinálta. A színésznő.  Azok vagytok ti mind. Te is, anyád, meg a nagyanyád, meg az a szerencsétlen, aki most. Na, mindegy. Moss kezet azt’ menjél macskázni. Nagyapádék előtt meg fogd be szépen a szádat Te... Szeresd nagyon az apádat. Mindegy, hogy ki az.

 Elfordult, a heverőhöz sétált és hanyatt dőlt rajta. Hallgatott, aztán hamarosan elaludt és hangosan horkolni kezdett. Én felálltam az asztaltól is kiszöktem a kertbe. Leültem a poros lépcsőre és lecsalogattam az ablakpárkányról a cirmos cicát. Csak arra eszméltem fel, hogy Miklós bácsi bekapcsolja a szobában a rádiót.

- Na... Majd ebből. Meglátod, majd ebből színésznő lesz....

(Dunakeszi Kölcsey Ferenc Városi Könyvtrá Irodalmi pályázata - II. hely)

Irtás a Dunánál

Zajjal telnek az szellők,

Zúgnak a paton a gépek,

Gyászol a kócsag a parton,

Hullnak a földre a fészkek.

Jajszó száll a határban,

Körben a nádasok égnek,

Vágják sorban a nyárfát,

Dőlnek a büszke legények.

Földre zuhannak a törzsek,

Törnek a porban az ágak,

Így tör meg téged az élet:

Mint fejsze a parton a fákat.

(Bolyai Önképző Műhely verspályázata I. helyezés)

Komp vagy híd? Ady és a 21. század magyarsága

Mit jelent magyarnak lenni?

A magyarság ezredéves, egyetemes sorsát egyetlen szó, egyetlen hangalak határozta meg: választás. Választás pártok között, választás eszmék között, választás lehetséges utak között. Történelmünk legkorábbi szakaszát is a választás határozta meg. Nyugat és Kelet harcából a Nyugat került ki győztesen. Ezer év távlatából mégis úgy tűnik, István király országa örök feszültségben él. A benne és körülötte tomboló ellentéteket tíz évszázad sem tudta elsimítani.

Ady Endre Az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című művében Kelet és Nyugat partjai között sodródó "komp-országnak" nevezi hazánkat, s keményen fogalmazza meg a kirtikát:  Magyarország szívesebben tart Kelet felé, s a Kelet "visszafelé" van, üvöltő törzsfők és barbár táltosok világa felé. Egy világháború küszöbén, egy nem független országban, egy kiszámíthatatlan rendszerben Ady pesszimizmusa teljesen érthető. Hiszen ő, "Góg és Magóg fia", látta Párizs pezsgő kutúrális életét, ismerte a korszak irányadó irodalmi áramlatait és a nyugati fejlődés összes előnyét, de "föl-föl dobott kő"-ként mindig visszatért az országba, ahol a Nyugat valósága legfeljebb színes utópia volt.

De vajon van-e Ady szavainak aktualitása a 21. század Magyarországában, ahol már ott lengenek a fejlődés jelképei, a csillagos-kék zászlók? Vajon inkább tartozunk-e most a Nyugathoz, mit száz évvel ezelőtt, s vajon a Duna kompjain kívül sikerült-e az ország hajóját is biztos hídra cserélni?

Elég csupán az utcára lépni, s láthatjuk: nem. A magyar nemzetnek 2008-ban sem sikerült kiegyeznie - önmagával. Az üvöltő táltosok, a múlt hátráltató erői ugyanúgy közöttünk járnak, mint Ady idejében. Volt persze váltás, választás, felzárkózás, de volt kicsinyesség, kapzsiság, önhittség is, s ahogyan voltunk listavezetők, ugyanúgy kullogtunk máskor a sor végén. A nemzet pedig fáradni látszik, a hite a felemelkedésben,  a megállapodásban, de legfőképpen önmagában lassan megtörik. Hiszen hazánk komp-léte talán éppen abban áll, hogy ezer év óta képtelen definiálni önmagát.

Ezer kárpát-medencei esztendőnk alatt megszoktuk, hogy mindig két válaszút létezik, hogy csupán tézis és antitézis van, s a szintézis lehetetlen. Pedig ha a komp híddá alakul, csupán minősége változik meg. Nem tartozik jobban sem egyik, sem másik parthoz, vagy ellenkezőleg: ugyanúgy tartozik mindkettőhöz.

Magyarország, már földrajzi helyzetéből következően sem lehet csupán keleti, vagy nyugati, fölösleges tehát a két égtáj között választani. Fontosabb lenne szilárd alapra helyezkedni, hídként feszülni a képzelt szakadék két oldalára, erős hídként, amit Kelet és Nyugat erényeinek ötvözete acéloz.

Ehhez csupán annyi kell, hogy nemzetünk felismerje keleti és nyugati múltjának, sőt, önnön ezeréves "kompságának" értékeit is: a Kelet kultúrájának színes örökéségét és a Nyugat felvilágosultságát, a keleti lélek nyitottságát és a nyugati ember józanságát és a tényt, hogy így, vagy úgy, de e két égtáj szemlélete képes volt együtt létezni ebben az országban.

Ady Endre nem az asszimilálódást kéri számon a száz évvel ezelőtti nemzeten. Nem vágyik arra, ami a térképen amúgy is lehetetlen: hogy húzódjunk közelebb egyik, vagy másik parthoz. Ady azt szeretné, ha a különböző áramlatok áltat eltérítet komp végre kiteljesedve, szilárd alapokra állva, hídként állhatná meg a helyét.

Történelmünk során pedig most lenne erre az egyik legkomolyabb esélyünk. A Nyugat, ha ímmel-ámmal is, de elfogad bennünket, s a Kelet sem zárta még be végleg a kapuit. A hiba tehát nem a világhelyezetben keresendő. Ahhoz, hogy hidat építhessünk, egyedül csak saját erőfeszítésünk hiányzik, közösség és egyén egymásért való erőfeszítése és a hit, hogy a "Nemzet" kérdése nem csupán elvont, történelmi, politikai fogalom. Hogy nemzethez tartozni elemi érdek, s hogy a nemzetért tenni egyet jelent azzal, hogy magunkért teszünk. Ahhoz tehát, hogy a híddá-válás útján elindulhassunk, legelőször saját nemzettudatunkban kell megerősödnünk. És talán ha ez sikerül, az már önmagában is kiemeli a magyarságot Európa államai közül. Hiszen csak az győzheti le az ellenségeit, aki önmagát is képes leküzdeni.

Tóth Enikő

Vadászat

Roppan a gally és reszket a fény,

Csörtet a vadkan retten az őz,

Éjjeli pára hűs lepelébe

Szellemképet rajzol az ősz.

Pattan a húr és indul a nyíl

Hűvös a fém ha a húsba talál,

Hördül a vad és sír a sötétség,

Elfut a lélek, a szíve leáll.

Döngnek a patkók, szányal a ló,

Lüktet a föld is lába alatt,

Pattan a szikra, a tűz melegénél

Fel kel a sámán, s dalra fakad.

(Hölgyek Antológiája I. hely. 2006.)

Gigantihal brutalitusz

 "Ma kell kifognia. - gondolta magában, miközben újra és újra megállapodott a tekintete a fenekező kapásjelző-ruhacsipeszén - Ez az utolsó, a legeslegutolsó lehetőség." Minden idegszála megfeszült. Érezte, hogy ez a nap más, mint a többi, s nem csak azért, mert utoljára ült ki ide, a tó mellé. Minden jel határozottan arra mutatott, hogy valami egészen különleges, valami rendkívüli fog következni, olyasmi, ami egy jó horgász egész pályafutását bearanyozza.

A csipesz mozdulatlanul csüngött a damilon. A tó felszíne egyenletes volt, csak a fölkelni készülő napot sejtető aranyszínű felhők tükröződtek vissza benne és a túlparti domb zöldje, meg a horgász- és vadászlakok. A néma csendet csak néha törte meg egy autó zaja, az etetőanyagok csobbanása, vagy a túlparti erdőben a vadak surranása. Egyébként minden feszülten hallgatott. Mintha az egész tó, az egész táj, a világ is készült volna valamire.

Egy pillanatra megpihent. Korán van még. Amit ő vár, az nem érkezik sietve. - suhant át az elméjén. A nádat nézte, a zöldes szárak között megbúvó, hatalmas varangyot, a zizegő szitakötőt és a víz felszínén szétfutó molnárkákat. Régi, jó ismerősök voltak. Több, mint hetven éve találkoztak itt a parton először. Gyerek volt még, tíz, vagy tizenkét éves, nem túl magas, de izmos, jókötésű, mezítlábas fiú. Ócska botja volt, orsó nélküli sneciző, úgy könyörögte ki valakitől a faluban. Kenyérgalacsint tűzött a horogra, várt, figyelt, s ha eltűnt az úszó rántott. Kis halakat fogott, fényes hátú, apró dévért, szégyenlős, gyönge kis vörösszárnyút, s alig-alig akadt közöttük, amit érdemes volt hazavinni a csepel bicikli kormányára akasztott pléhvödörben. De ha volt egy-két tenyérnyi köztük, az paprikás lisztben rántva mennyei lakoma volt.

 A fiúból idővel fiatal férfi lett, a bicikliből kismotor, a snecizőből előbb összerakható, orsós "Pajtás", majd valódi, teleszkópos, öntetetős, fenekező készség. Ahogy a felszerelése gyarapodott, úgy élesedett benne az ősi vadászösztön is. Idővel már a csipesz mozgásából következtetni tudott a hal szándékára, s pontosan érezte, mikor kell felállni, berántani, kivárni, s fárasztás közben már súlyról, játékról megismerte a hal fajtáját, még mielőtt megpillantotta volna a vizet hasító, izmos hátat.

Még feleséget is úgy választott magának, hogy a tóról ne kelljen elmaradnia. Vasárnap reggel, amikor a legtöbben legfeljebb a másik oldalukra fordultak ő már ott ült a könnyű, alumínium széken és várt. Várt, valamire, vagy inkább valakire. Rá, akiről igaz legendákat lehet mesélni, rá, aki bearanyozza öreg napjait, akinek a segítségével örökre beírja a nevét a horgásztörténelembe. S ő csak nem jött. Évek teltek, ő felnevelte a gyerekeit, eltemette az édesanyját, házat épített, nyugdíjba ment, de minden áldott vasárnap ott ült és várta, várta, várta az érkezését.

 A gondok persze egyre inkább szaporodtak. Egyre keservesebben ereszkedett le a töltés oldalán, egyre nehezebben emelte meg a kellékeket tartalmazó dobozkát, s nem egyszer előfordult, hogy görbe ujjai nem találták a horog végét az áldozatnak szánt csontkukaccal. Mégis, rendíthetetlen maradt. Egészen az múlt hétig. Betegségből lábadozott, a veséje kínozta, a lába is fájt, s valami furcsa gyengeség szállta meg.  "Abba kéne hagynod ezt a butaságot, Papa. - mondta a felesége gyengéden. - Még néhány hónap, s jön az első dédunokánk. Gondolom, szeretnél még játszani vele." Akkor ezek a mondatok borzasztóan fájtak, de hiába lázadt ellenük. A feleségének, mint már annyiszor, igaza volt, s közben arra is rájött, mégsem való, hogy annyit várt már a nagy találkozásra. Ultimátumot adott. Még egyszer, utoljára kimegy a tóra. Ha akkor nem, hát soha...

 A nap már átvilágított a túlparti domboldal erdein, s a levegő érezhetően melegebb lett egy kevéssel. Mélyet lélegzett. "Ideális". - nyugtázta magában, s a szeme ismét a csipeszen nyugodott. Igyekezett kizárni a tudatából mindent, ami a sárga kapásjezőn kívül létezett. "Már csak percek kérdése. Legfeljebb egy negyed óra, de inkább kevesebb, talán öt perc, vagy egy, esetleg csak pár másodperc, sőt egyetlen pillanat. "

 A csipesz aprót moccant, de ő megőrizte a hidegvérét. "Nem komoly. Talán csak nekiúszott valami a zsinórnak. Oldalra húzta. Az semmit nem jelent." Figyelte a csipeszt, s magában lejátszotta a jól ismert koreográfiát. A csipesz rándul, ő felpattan, beránt, s ha már érzi a súlyt lassan, megfontoltan közelebb hozza. Fáraszt, s közben segítségért kiált, öreg már, hogy maga fogja a merítőt. Bezzeg régen... Tíz, tizenöt kilós pontyot is kivett egymaga, mint egy bűvész, fél kézzel tartva a botot. Híres volt erről a mutatványról, csodálták. Ők nem ismerték a titkot, a nagy Találkozás misztériumát.

 A damil megemelkedett. A csipesz szinte szisszent, amikor a vízbecsúszott. Felugrott, s azonnal rántott. "Kifeszítette. Viszi" Az orsó megszűnt mozogni. "Elment?" Megpróbálta közelebb hozni magához, de nem érzett súlyt. "Talán leszakadt. Erősebb előke kellett volna."

 A következő másodpercben kis híján a vízbe zuhant. Valami vadul csévélte az orsóról a damilt. Amint visszanyerte az egyensúlyát húzni kezdte. Előbb kicsit oldalra, hogy lassabban fogyjon a zsinór, majd a másik irányba, hogy nehogy a nádba akadjon. Fárasztott. A súly a damil végén iszonyatosnak tűnt. A szíve hatalmasat dobbant. "Megérkezett."

 Elindult a part mentén. Elhatározta, ha kell, áthág a nádon, a kis csatornán, a többi horgászon, a stégeken. Ha törik, ha szakad, megtartja az állatott.

 Átlépett egy alacsonyabb nádcsomót. Verejtékezni kezdett, a lábai remegtek, de ő helytállt. Kitartott. "Vigyázat" - kiáltotta a hajnal nyugalmába, s megindult lassan, tovább a víz szélénél, ment, izgalmában az ajkát rágcsálva, észre sem véve a többiek rémült kiáltásait.

 A hal engedett. Csévélni kezdett. Az állat most a másik irányba próbálkozott. Tudta, arra nem engedheti túl sokáig, a víz arra hínáros, sok a nádcsonk, s ha a hal rátekeri magát valamire, egyszerűen eltépi a damilt. Ilyen hibát ő nem követhetett el. A zsákmány már egészen közel volt, s ez a tudat újult erővel, kellemes, lágy bizsergéssel töltötte el.

 Sikerült újra irányt váltani, s a vízben megcsillant egy hatalmas hát. Ponty. Egy pillanatra úgy tűnt, az állat feladta a küzdelmet, s ha cikkcakkban is, de határozottan irányítható. A horgászt azonban nem lehetett ilyen könnyen becsapni. Számtalanszor látott már olyat, hogy a látszatra könnyű zsákmány előbb megadja magát, majd a part közelében hirtelen újra megelevenedik, csapkod, fölveti a testét, s ilyenkor elég egy rossz mozdulat, egy meggondolatlan döntés, irányváltás egy kő felé és a vad örökre eltűnik.

Igaza volt. Az állat ismét húzni kezdett. A soha nem érzett, ólmos súly annyira megfeszítette a damilt, hogy a férfinek úgy tetszett, az orsó és a tartógyűrűk sisteregni kezdenek a súrlódástól. Gigászi küzdelem vette kezdetét, vadász és préda halálos játéka, az elemek szeszélyes harca, követhetetlen, őrült ritmusú keringő. A férfi izmai pattanásig feszültek és tudatát betöltötte a versengés nemes hangulata. Kiáltani is elfelejtett, pedig amikor a rettentő, bajuszos, fekete száj felbukkant már biztos volt benne, nem mindennapi kincs, amit lát.

Maga is meglepődött, hogy a végén egy szakszerűtlen, erős rántás hozta meg a várt eredményt. Kicsit szédült, s nem értette, miért cselekedett úgy, ahogyan az történt, talán az eltemetett, régi ösztön, a több évtizedes rutin, talán isteni sugallat eredménye volt, de az állat ott feküdt előtte. Soha-soha életében nem látott még ekkora vízi lényt. Egy kövér embernek is beillett volna. hatalmas, izmos oldala alig néhány pikkely gyűrűjében szürkéllett, ez alapján tükörponty is lehetett volna, de feje hirtelen ellaposodott, színe sötétbe váltott, s különös szája két oldalán harcsabajusz csüngött le. Ajkai azonban előrenyúltak, s amint levegőrét kapkodott két sor, hófehér, fűrészes fog vált láthatóvá.

"Megvagy..."  -suttogta a férfi erőtlenül és odalépett a lényhez, hogy lassan, nagyon lassan megérintse a nyálkás bőrt. A lény tenyérnyi szemei egy pillanatra felnyíltak, s egyenesen a horgászra meredtek. Ragyogó, tengerkék írisze volt.

"Királynő..." -lehelte a férfi, majd szédülés fogta el, a világ kimozdult a sarkaiból és elsötétült, a tó pördült néhányat a tengelye körül, de ő ezzel nem törődött, így kellett lennie, hiszen megtörtént. Megtörtént a csoda.

Egyszer csak a töltés oldalában találta magát a fűben fekve. Két, fiatal fiú, vagy inkább fiatalember állt fölötte. Látásból ismerte őket, a környéken laktak, értelmiségi ember gyerekei voltak, csodás felszereléssel, hogy néha azon kapta magát, irigyli őket: könnyű, üvegszálas botok, világító kapásjelző az éjszakai horgászathoz, speciális, illatosított etetőanyag... De nem... A legfontosabb, ami egy horgászt igazán horgásszá tehet, az ősi vadászösztön, a hal tisztelete, a belső tűz nem volt meg bennük. Az öreg erre ebben a percben ébredt rá igazán.

- Lajos bácsi! - kiáltott rá az egyik, egy szeplős, vörös gyerek megkönnyebbülten - Csakhogy végre...

- Hol van? - kérdezte az öreg ijedten, mert valami hiányzott.

- Mi hol van? - nézett vissza rá a másik fiú sildes sapkája árnyékából, s arcán különös aggodalom ült.

- Hát ő...

- Kicsoda?

- A... a hal...

 A fiúk összenéztek, majd hosszan, komolyan bámultak az öregre.

- Ja, persze! Lajos bácsi biztosan nem emlékszik, olyan fáradt volt! Itt voltak a tévések, meg az állatkerttől is valaki. Rekordhal volt, ezer éve nem fogtak ilyet Európában.  Elvitték egy amerikai tengerészeti központba. Itt szállt le a helikopter mögöttünk.

- Úgy bizony! Rekordhal! - bólogatott sűrűn a sapkás is és megigazította a szemüvegét - Fogas harcsukonty, latin nevén gigantihal brutalitusz. Majdnem százötven kiló!

 Az öreg megnyugodva behunyta a szemét. Az övé... Ha csak fél órára is, ha csak egy percre is, az övé volt." Fogas harcsukonty..."

- Na, jöjjön szépen, Lajos bácsi, hazavisszük. Ekkora fogás után ne üljön volán mögé. - sóhajtott a szeplős és lassan az öreg karja után nyúlt.

 A férfi kábultan támolygott a fiatalok gyűrűjében, s a fejében ott visszhangzott minden, amit az imént hallott. "Gigantihal brutalitusz. Százötven kiló!"

(Dunakeszi Kölcsey Ferenc városi könyvtár Irodalmi pályázata II. hely.)

20 év után

Ágyba bújtunk, itt egy újabb este...

Istenem, anno hogy vártam még,

Lázas ifjú éjszakákon

A nászi ágy fülledt melegét.

Átkaroltál, ragyogó hajamat

Tavaszi szél szárnya kapta el,

Elhalmoztál csókkal, buja vággyal

Elméd megváltó terveivel.

Most itt fekszem. A zsíros abalkon túl

reflektor ragyog a csillagok helyett.

Hol vannak a szárnyas szóvirágok…

Kiválthatnánk egy fitnesszbérletet…

Csípőm köré zsírpárnák tapadtak,

A mellem lassan a földig ér,

De nincs palota, nincs béke, nincs gyerekünk.

Száz éve feladtuk, mond miér’?

Úgy fekszel, mint egy bálnatetem

a száradó parti homokban,

Csak remélem hiú női vággyal,

Hogy férfi vagy azért még néha nyomokban.

Hajolj rám, csókolj az istenért,

-Csináljuk! Megöl az unalom.

Hagyj békén! -  dörmögöd magadban,

Fülledt nyálad csorog a nyakamon.

(Irodalmi rádió -Hölgyek Antológiája, I. hely)

Radóti Miklós emlékére

Félálomban néha látom őket menni,

a ködben rongyosan, soványan,

lehatjott fejjel, nyögve menetelni,

A vörös fellegű, furcsa éjszakában.

Én ott vagyok, hová ők csak vágytak.

Betakar csendben édesanyám,

Autók futnak szemben az úton,

Párák a úsznak a néma Dunán,

Távol a hegyre felfut a város,

Lámpák gyulladnak és a csillagok

versenyre kelnek az emberi fénnyel,

hallgat az éjjel. Itthon vagyok.

És ők csak mennek, meg-megbotolva,

Lehullik róluk cipő, s kabát,

Egy szólna még, de oldalba vágják,

Elnyeli úgyis az éj a szavát.

Boldog vagyok. Itt meleg van, béke.

Messzire futnak a kék vonatok,

Egy lámpa fénye csillog a sínen

És világosak mind a vagonok.

Nem kell félnem, tudom merre mennek,

És csak grafitti csorog a bakterház falán,

A határnál nyitva a sorompó,

E kis ország mégis a hazám.

És mennek ők és mormolják magukban

mind ugyanazt, csak másképp, az imát:

"Védd meg uram, te virrasztó felleg,

Legalább fiamnak, óvd meg a hazát."

Én pihenek. És itt hordom magamban

a tőlük hozott, ajándék reményt.

És fölöttük súlyos a sötétség,

De miattuk látom én a fényt,

Akkor is, ha frissek még hantok,

És gyermek még bennük az értelem,

És nemrég még zúgtak a szirénák,

És a fájdalom nem csak történelem.

Mennek ők, látom hogy vonulnak,

Ők foglyok, de én már szabad vagyok,

De  szívemben mindig menetelnek

az ingó léptű, bús áldozatok.

Ne felejtsünk! Véget jól nem érhet

Semmilyen erőltetett menet.

És csak ott ír jelt a béke ujja,

Hol kézszorít bárti kezet.

(Szegedi Radnóti Miklós Gimnázium - Radónti emlékpályázat 2009. - orsz. 1. helyezés)